Duna - Duna és a gyerekek

Mindenki mást szeretne látni a kuvaszban:

van, aki a megközelíthetetlen és eltántoríthatatlan védelmezőt, van, aki a nyájak őrzőjét, van, aki láncon jelző riasztót látja benne és van, aki lábmelegítőnek használja a kanapén.

A városiasodás a kuvaszt már régen alkalmazkodásra kényszerítette és hála csodálatos sokoldalúságának, sikerült is alapvető ösztöneinek elveszítése nélkül alkalmazkodnia a teljesen megváltozott életfeltételekhez.

Mivel pásztorkutyáról van szó, nem szabad szépíteni sem azokat a tulajdonságokat, amelyet a fajta magával hordoz. A kuvasz mindig önálló munkavégzéshez és döntéshozatalhoz volt szokva, ezért mérete és ereje folytán veszélyforrássá válhat, ha rossz kezekbe kerül, ha nem foglalkoznak vele és nem nevelték következetesen.

Bár kisgyerekként éppen abban a korban, amelyben ma az én gyerekeim vannak, egy kuvasz kan mellett nőttem fel és ő kísérte végig kamaszkoromig az életemet, az akkori helyzetet nem lehet összehasonlítani a mostanival, más országban tartok kuvaszt és más világ van ma, melyben a kutyákra szigorúbb törvények vannak életben.

Amikor azon morfondíroztunk a férjemmel, hogy kisgyerek mellé okos döntés-e kuvaszt venni, nehéz volt igazolást találnom erre, mert a legtöbb tenyésztőnek vagy nem volt gyereke, vagy a gyerekek már kirepültek a házból, így minden egyes fényképért vagy beszámolóért hálás voltam, amit kuvaszos családok tettek fel az internetre vagy a kuvasz-fórumba.

Ezzel az oldallal és a gazdag fényképes anyaggal hasonló helyzetben lévő családokat szeretnék bátorítani és tippeket adni, hogy hogyan lehet kiegyensúlyozottan összhangba hozni a gyereket és a kutyatartást, hogy mindkét oldalról harmonikusan működhessen a dolog.

A gyerekeket kezdettől fogva bevontuk a beszélgetésekbe, akár az előkészületekről, előzetes megbeszélésekről volt szó a kutyasuliban, a fajtagondozó klubban, vagy később a választott tenyésztőnél.  

A Német Kinológiai Szövetség (VDH) honlapján egy gyerekeknek kidolgozott munkafüzetre bukkantunk, melyet ingyenesen le lehet tölteni. A „12 aranyszabály“ hétköznapi helyzetekben gyakoroltatja a gyerekekkel, hogy jobban megértsék a kutyák testbeszédét és reakcióit. Ebből már megtanulták a legfontosabb dolgokat, melyek éppen olyan kuvaszokkal érintkezve volt fontos, akik nincsenek hozzászokva az izgő-mozgó emberpalántákhoz, azaz, hogy először kivárjuk, míg a kutya érdeklődik irántunk, hogy nem fixírozzuk a kutyát és nem megyünk el mellette hirtelen mozdulatokkal. Itt tekintheti meg a PDF fájlt Tovább a VDH „Gyerek és kutya” oldalára

Az első évben gyakran fellapoztuk még ezt a kis füzetet, úgymond kutyás kisokosnak számított. Újra és újra átbeszéltük a kutyakiállítások, kutyás találkozók vagy kuvaszos kirándulások előtt, hogy mi tilos és mire kell ügyelni.

Duna szerencsére olyan kennelből származik, ahol a kölykök már átestek a gyerek-tűzpróbán, így Gergő és Imrus elvégezték helyettünk a munka nagy részét. A Kovács gyerekek olyan szimbiózisban élnek a kutyákkal, amely párját ritkítja. Itthon aztán tovább folytatódott a gyerekekhez való szoktatás. A kuvasznál hamar véget ér a kölyökkor, hiszen mikor 8 hetesen a gazdihoz kerülnek, 10 kilós csomagot tartunk kezünkben, mely súly rövidesen megduplázódik. Ennek az a következménye, hogy egy kuvaszcsemete zsenge kora ellenére ijesztően hathat más gyerekre, sőt felnőttre is, hiszen ebben a korban más fajták felnőtt egyedeinél is nagyobb. Nem repes senki, ha 4 hónaposan és 30 kilósan egész testbedobással felugranak a járókelőkre. Erről egyből le kell szoktatni őket, még akkor is, ha valaki ezt viccesnek találja mondván, hogy ő nem fél a kutyától, hagyjuk nyugodtan, hiszen még kölyök. A rossz szokások megmaradnak és egy 40-60 kilós, sáros mancsokkal felugró elsöprő érzelemkitörés nem fog ujjongás kiváltani. Tehát a kutyának már kiskorában meg kell tanulnia, hogy magától nem ugrál fel senkire, és nem harapdálja a gazdit. Amíg ugyanis tejfoguk van (és még annál is egy kicsit tovább) örömmel vágják bele piranha fogacskáikat kezünkbe és lábszárunkba, rosszabb esetben fülünkbe. Bár ez pár stancolt pólót és szoknyaszegélyt leszámítva nem hagy maga után súlyos károkat, mégis fájdalmas és idegesítő. Tehát az első határozott NEM a rágcsálásokra érvényes. Így megtanulják azt is, hogy a gazdit nem harapjuk, a játékot azonnal hangos felszisszenéssel vagy fájdalomkiáltással megszakítjuk. Vigasztalódjunk, egyszer ez az időszak is elmúlik.

Tíz hetesen már elkezdtük vele a kölyöksulit, mely a kutyaiskolában egy szocializációs játszócsoport jelent, ahol azonban lassacskán kezdik megtanulni az első parancsszavakat is, mint Ül, Fekszik, Marad, Lábhoz, stb. A gyerekek mindig velünk tartottak és otthon szorgalmasan tovább gyakoroltak. Sára igazi kutyasuttogóvá avanzsált, Duna sokszor első szóra engedelmeskedett neki és benne volt minden játékban. Az apportírozás és kereső munka még ma is a kedvenc foglalatosságaik közé tartozik.  

Duna minden nap elkísért minket az óvodába, ahol szívesen látott vendég volt. Az ovink tényleg rendkívül kutyabarát volt, a jutifalatos zacskó alapfelszerelésnek számított a reggel beérkező kutyáknak. Egy bizonyos méretet elérve azonban önszántunkból kint hagytuk odakötve Dunát az óvoda előkertjében, mert különben az a veszély fenyegetett, hogy beszorul a családias és ennél fogva szűkre szabott óvoda lépcsőfeljárójában. Ilyenkor mindig lefeküdt és nyugodtan megvárt, míg kijöttem. Megtanult egyedül maradni és egy épület előtt lekötve várni, amíg elintézek valamit és mindenféle gyerekhez hozzászokott. Örült, ha babusgatták és elfogadta a gyerekek közeledését.

Az oviba, ill. később iskolába menést és a hazafele utat a mai napig összekötjük a reggeli és délutáni sétával, úgymond bevett szokássá vált. Ez mindannyiunk javára válik, a gyerekek és a kutya is örömmel fedez fel új dolgokat az erdőn-mezőn. A gyerekbetegségek szerencsére eddig is elkerültek minket,  de mióta Duna van, szinte alig voltunk megfázva.  

A kiállításokra általában mindig jöttek a gyerekek is és mivel ezek a rendezvények 400 km-re, vagy ennél még messzebb is voltak, a kellemeset összekötve a hasznossal ezeket a hétvégéket végig kirándultuk, ha vége volt a kutyás programnak. Így olyan országokba és városokba vetett el minket a sors, ahova talán soha nem jutottunk volna el.

Sárának nemrégiben lehetősége nyílt, hogy saját maga vezessen fel egy másik kutyát. Ez akkora élmény volt neki, hogy még mindig ragyogó arccal nézegeti vissza a képeket. Határozott mozdulatokkal vezette fel az ismeretlen ugri-bugri kölyökkutyát, azt hiszem, ilyen fiatal handler még nem akadt kuvasz mellé.

Ha ismerős tenyésztőknél alom született, nem kellett nagy rábeszélő készség, hogy ők is eljöjjenek velünk megnézni a kölyköket.

A gyerekek barátai is hamar hozzászoktak Dunához, ami nem volt nehéz, mert egy ilyen nagy fehér mackó minden gyereket magához vonz, ma már a rajongótábora egyből az iskola kerítéséhez sereglik, ha jövünk, hogy köszönjenek neki. Mindenkit ámulatba ejtett, és csak idő kérdése volt, hogy ki mikor merészkedik hozzá közelebb. Különösen büszkék vagyunk arra, hogy olyan gyerekeket szoktattunk a kutyához, akik előtte még a földszintes kutyáktól is pánikrohamot kaptak, mert „felugrálnak és ugatnak“. A kuvasz alapban nyugodt, mackós mozgása és feleslegesen nem ugatós mivolta megcáfolja ezt az előítéletet. Nem kell elzárni, ha átjön valaki játszani, –természetesen mindig csak felügyelet mellett- nyugodtan labdázhatnak, Duna ilyenkor elhúzódik a kert másik végébe vagy magától nálam marad. Mindig magunkkal vittük, ha gyerekszülinapot (kincskeresést) tartottunk a mezőn vagy közösen kirándultunk más gyerekekkel. Egész kicsi gyerekekkel szemben rendkívül óvatos és legtöbbször gondosan lenyaldossa őket. Sokáig velünk tartott péntekenként a magyar gyereknéptáncra is Frankfurtba, ahol főleg a lányok mindig nagyon várták és csillogó szemekkel kérdezték, hogy Dunát hoztuk-e magunkkal. A frankfurti magyar szülők először nagyot néztek, hogy kuvasz fekszik az ajtóban, de Duna ezeket a magyarországi bevésődött előítéleteket is hamarosan le tudta fegyverezni és hozzájárult a fajta jobb megítéléséhez.

Ezután valamikor elérkezett Duna első hivatalos felkérése: Sára általános iskolájában kellett Pittel, egy west highland terrierrel bemutatóznia a háziállatokat feldolgozó projektmunka végén. Az osztály az előtte levő héten már feldolgozta az említett VDH-s munkafüzetet, melyhez tanári kiegészítő kézikönyv is rendelkezésre áll és a hét a két kutyával való találkozóval zárult. Összefoglalóan átbeszélték az egyes munkacsoportok az etetés, tartás, ápolás, munkakutyák témáját, majd kérdéseket tehettek fel nekünk, a két gazdinak és persze meggyömöszölhették a kutyákat.

Duna bravúrosan teljesítette ezt a nem kis kihívást jelentő feladatot, mivel meglepetésemre a bemutató nem az udvaron, hanem az osztályteremben lett szervezve és ott is egy székekkel bezárt körben, kb. 3x3 méteren kellett a szó szoros értelmében a középpontban lennie. A végén azonban még a kutyatrükkök és a keresőmunka bemutatásában sem hagyott cserben és végig tudta, hogy mit várnak el tőle, és ennek megfelelően viselkedett.

Duna mindenképpen gazdagabbá tette a mi és gyerekeink életét, akik az olyan természetes, de a mai fiatalok számára olyan távoli folyamatokhoz, mint szaporodás, születés, halált és rangviszályokat, a kutyákon keresztül közelebb kerültek; még többet vannak a friss levegőn, mint eddig és Duna kősziklaként áll mellettük, szavak nélkül is megérti és megvigasztalja őket, ha kell.

 

Duna gyerekszemmel: